Mondhatnám, hogy minden azzal kezdődött, hogy megismerkedtem a feleségemmel. Ez 2001-ben volt, egy április 28-i napon.
Ennek örömére azóta minden év április 28-án ünneplünk. Mert van mit. (Három gyereket, gyönyörű, mozgalmas, kalandos, csodálatos házaséveket, örömet, bánatot, stb.)
Idén Párizsba utaztunk, Malév géppel. A mostani világrendben ugye órákkal a felszállás előtt már ott kell lebzselni a reptéren, hogy az ember fel is szállhasson. Ahogy mi ott lebzseltünk, lecsapott ránk egy szimpatikusnak tűnő fiatalember, és ránk sózott egy Malév-Citibank hitelkártyát. Nem mintha hitelre lenne szükségünk - pláne nem 52,1%-os THM-re -, ellenben repkedünk évente kétszer-háromszor, gyűjtenénk a pontokat, hogy aztán ingyen repülhessünk. Nagyon jó, mindenki örül.
Aláírtunk, amit kell.
Aztán vártunk.
Valamikor május közepén megérkezett a hitelkártyánk, rajta 225.000,- forint hitelkerettel, hurrá! Mondanom sem kell, hogy eszünk ágában nem volt hozzányúlni. Nekem a saját folyószámlámhoz tartozik egy hitelkártya számla, egyszer voltam olyan ostoba, hogy azzal fizettem... Többé nem teszem, az biztos!
A kártyát szépen eltettem egy fiókba, nem is biztos, hogy megtalálnám... Aztán júliusban jött egy telefonhívás, hogy ugyan lennék szíves 3.225,- forintot nem is tudom, milyen biztosítás díjára átutalni, diktálják a bankszámlaszámot. Nosza, hát persze, miért is ne, valami rémlik, hogy ott a reptéren hagytam, hogy a szimpatikus üzletkötő beikszeljen valami hitelbiztosítás-szerűt a megrendelőlapon, mert az nekem jó, ha elcsap a hajókötél, akkor sem megy a család a hitelkártya miatt éhkoppra. Átutaltam.
Aztán jött egy SMS július 4-én, hogy a kártyámon visszafizetés esedékes. Néztem, mint a lukinyúl, hogy mégis hogyan, ha nem is használom. Legyintettem rá egyet, mondván biztos még nem könyvelték fel az előző befizetésem, annyi bajunk legyen!
De július 11-én érkezett egy újabb, ugyanezzel az összeggel, ekkorra gyanús lett: hátha mégis valami másról van szó. Hívtam az SMS-ben jelzett számot, mondták, hogy bizony a kártyadíjat még nem fizettem ki, utaljam már, legyek olyan szíves. Hát persze, hogy leszek olyan szíves, utaltam.
Aztán augusztus 10-én jött egy újabb SMS, hogy a hitelkártyaszámlámon lejárt tartozás összege: 3.797,- forint. Micsoda?? Oszt' mégis miért? Meg is kérdeztem tőlük. Hát azért, hangzott a kedves válasz a telefon végén, mert hogy ennyit mutat az egyenleg.
Mondtam én erre, hogy akkor köszönöm szépen, de én ezt a kártyát nem kérem szépen, mert olyan kártya nekem nem kell, ami a fiókban is pénzbe kerül - nem erről volt szó, kedves bank! És akkor ezentúl hogyan is lesz? Majd minden hónapban csilingel a telefon egyszer kettő, egyszer majdnem négyezer forinttal, hogy legyek már kedves?
Mondtam is a kedves hölgynek, hogy tekintsük mi tárgytalannak kérem szépen ezt az egészet tárgytalannak egymással, mert énbelőlem bizony egy kanyi vasat többet ki nem húznak, és szégyelljék magukat nem kicsit, inkább nagyon!
By the way sem ekkor, sem a mai napig aláírt szerződést még nem kaptam a Citibanktól, így azt sem tudom, hogy mit mondhatnék fel.
Naiv fogyasztóként úgy gondoltam, hogy ha nem fizetem az újabb és újabb sarcokat, majd - miként a biztosítási szerződéseknél ez szokás - maguktól úgy döntenek, hogy az én nevem mégsem Pali, állattani besorolásom mégsem madár - összességében tehát nem vagyok palimadár -, és szépen békében hagyjuk egymást.
Nem így történt. Augusztus 22-én már 7.740,- forint volt a "hitelkártyaszámlán fennálló lejárt tartozás összege", amit augusztus 30-án a "Kártyáján visszafizetés esedékes!" szöveggel, majd szeptember 1-én újabb SMS-el erősítettek meg. Az utolsó SMS-t szeptember 14-én kaptam tőlük.
Aki azt hiszi, hogy ilyen szimpla a történet, az téved.
Valamikor augusztus közepén elkezdődtek ugyanis a telefonhívások. Eleinte hetente két-három alkalommal, majd szeptember elejétől beerősödött a banki aktivitás. Naponta két-három telefont kaptam.
Nagyon kedves női, vagy férfi hang érdeklődik a Citibank nevében, hogy mikor óhajtom rendezni az adósságom. Közlöm velük, hogy nincs adósságom, mert nem fogyasztottam semmit, a semmiért pedig nem vagyok hajlandó fizetni. Erre ők közlik, hogy fizetnem kell, és ebben maradunk.
Egy idő után magamtól rájöttem, hogy ez a süketek párbeszéde, így fel sem vettem a telefont, ha ismeretlen szám volt a hívó. De hát - ugye - vállalkozó volnék, az idők végezetéig nem tehetem meg, hogy a potenciális ügyfeleket nem veszem fel... Ráadásul. néhány napja bekeményítettek: reggel 7:10-kor jön az első, és kb. este fél 9-kor az utolsó hívás.
Megkértem már őket szépen, hogy hagyjanak békén, azt mondták, addig, amíg nem fizetek, nem fognak.
Egyszer egy hölgyet megfenyegettem, hogy zaklatásért feljelentem őket a rendőrségen. Az volt a válasz: holnap is keresni fogjuk...
Ma reggel 7:13-kor jött az első hívás - ügyfél ilyenkor még nem hív -, nyugodtan dőltem hátra, és folytattam nagy számú csemetém reggeli ébresztését/pelenkázását/öltöztetését, és úgy amúgy azt az őrültekházát, ami három rendkívül kiskorú, ám annál nagyobb hangú fiúgyermek mellett a "reggel" összefoglaló név alatt értendő.
Ekkor megszólalt a vonalas telefonunk. Felkaptam, mert ennek számát csak a család ismeri, ha ilyenkor hívnak, gond van. A vonal végén a Citibank...
És akkor elhatároztam, hogy nem várok tovább. Elindulok az úton, mert ha velem megcsinálják, hogy hét, vagy ki tudja hány ezer forintért kinyomozzák az otthoni vezetékes számom, akkor ezt megteszik mással is. És más fizet.
Mert az emberek alapvetően a békességet kedvelik, nem akarnak konfliktusba keveredni senkivel, van ebben a világban épp elég baj, minek egy újabb háború (ezt kérdezte feleségem is...). Valóban. Igaza van mindenkinek, aki szerint helytelen, amit teszek, mert a bank nagy és erős és hatalmas, és a végén úgyis eltapos. Pláne hétezer forintért nem érdemes kivívni a haragját.
De én egyrészről olyan típus vagyok, amire Gárdonyi Géza azt írta: "(...) olyan, mint a kova: mentül jobban ütik, antul jobban szikrázik." Másrészt - ahogy egy Tamás nevű barátom szokta mondani - legyen egy határ! Legyen egy határ, ahol mi, akik eltartjuk a bankokat, akiknek a pénzén megveszik - bérelik - az üvegpalotáikat, a három méter széles LCD-tévéket a bankfiókokba és a kézzel varrott cipőket a menedzsereknek, mondjunk már egyszer mi is egy olyat, hogy ELÉG! Elég az egyoldalú szerződésmódosításból, az "apró betűs rész"-ekből, a duplájára hízott törlesztőrészletből, hogy mi például a feleségemmel öt éve törlesztve a lakáshitelünket, többel tartozunk, mint amikor a hitelt felvettük.
Elég. Ez az első lépés, ahol az is kiderülhet, hogy én tényleg tartozom a banknak. És akkor fizetni fogok, mert a törvényt tisztelem. És a bank is fizetni fog, amiért reggel 7-kor telefonál minden nap - mert erre akkor sincs joga, ha tartozom neki.
Mindez kiderül a blog végén.
